Üdvözöljük az ezred honlapján!

Bejelentkezés

Közösség

Az 1970-es évek közepétől a fegyvernem fejlesztése új szakaszba lépett, melynek lényege a dinamizmus és a minőségi változás volt. A fejlesztés előkészítéseként 15 éves (1990-ig szóló) tervet dolgoztak ki és megkezdték az állomány szovjetunióbeli és hazai bázisú (CSLKK és LKK) átképzését, illetve felkészítését. A fejlesztés sokban hasonlított az 1959-1962 közötti időszakhoz, de már sokkal több tudással és tapasztalattal rendelkező állomány irányította. Összességében – mivel a tervezés időszakában a gazdaság teljesítőképességének romlása, a politikai helyzet enyhülése nem volt előrelátható – a fejlesztés végül az eredeti elképzeléseknél sokkal szerényebb mértékű lett.

A csapatlégvédelemnél elsőként a keszthelyi 7. önálló könnyű légvédelmi tüzérezredet fegyverezték át KUB (SA–6) típusú légvédelmi rakétakomplexummal (1976-tól háromüteges, 1978-tól ötüteges szervezettel). Rendszerbeállító éleslövészetét az ezred (LA–17 típusú célanyagra) 1976. október 21-én teljesítette. Második éleslövészetét 1978-ban az időközben (1976-ban háromütegesre) szintén átfegyverzett, valamint Lentiből Győrbe diszlokált, és ezzel egyidőben a 11. harckocsihadosztály alárendeltségébe helyezett 14. légvédelmi tüzérezreddel, valamint a 104. honi légvédelmi tüzérezred alegységeivel együtt harcászati gyakorlat keretében teljesítette.

A honi légvédelmi rakétacsapatok többi alegysége ebben az évben a SZTRELBA–78 gyakorlat keretében lőtt. A KUB program keretében 1979-ben a háromüteges szervezetű 18. légvédelmi tüzérezred (Nagykanizsa) már RM–207 típusú célanyagra hajtotta végre rendszerbeállító éleslövészetét.

A keszthelyi 7. önálló légvédelmi tüzérezred 1981-ben átadta fegyverzetét az akkor átfegyverzésre kerülő (háromüteges szervezetű) 15. légvédelmi tüzérezrednek, valamint az egy-egy üteggel négyütegesre bővülő 14. és 18. légvédelmi tüzérezredeknek (Győr és Nagykanizsa). A 15. légvédelmi tüzérezred 1982. évi éleslövészetével, rendszerbeállításával kialakult az a rendszer, miszerint a KUB légvédelmi tüzérezredek a hadosztályok oltalmazását szolgálják.

Átképzés után a 7. önálló légvédelmi tüzérezredet 1982-ben átfegyverezték közepes hatótávolságú KRUG (SA–4) komplexumokkal, amelyeket az ezreden belül osztályokba, az osztályokon belül ütegekbe szerveztek. Az ezred 1983-ban hajtott végre rendszerbeállító rakéta éleslövészetet (immár harmadik alkalommal kiváló értékeléssel).

A szárazföldi hadsereg lövészezredeinél folytatódott a SZTRELA–1 komplexumokkal való átfegyverzés, majd a lövészszázadoknál megjelent a SZTRELA–2 (SA–7) hordozható légvédelmi rakétakomplexum. 1986-tól rendszerbe állt a SZTRELA–2 leváltására (is) tervezett IGLA (SA–16) hordozható és a SZTRELA–1-nél korszerűbb SZTRELA–10 (SA–13) légvédelmi rakétakomplexum (a szombathelyi lövészezrednél). A légvédelmi rakétaezredek által leadott tüzérkomplexumokkal korszerűsítették a szárazföldi haderő második lépcsős hadosztályainak (Kiskunfélegyháza, Gyöngyös, Nyíregyháza) légvédelmi tüzérezredeit. Az első lépcsős hadosztályoknál (Tata, Zalaegerszeg, Kaposvár) a hadosztály-parancsnokság légvédelmi főnöke (rádiótechnikai százada) és a légvédelmi ütegek közötti vezetés céljára PU–12 típusú automatizált légvédelmi vezetési pontokat rendszeresítettek.

Kísérlet történt a vezetésnek a csapatlégvédelem minden vezetési szintjére kiterjedő – hazai fejlesztésű – automatizálására is, amelyre kidolgozták a DÁLIA automatizált vezetési pontot (DÁLIA I hadsereg és hadosztály, DÁLIA II a csapatlégvédelmi ezredek, DÁLIA III pedig az összfegyvernemi ezredek légvédelmi ütegei számára). Gazdasági nehézségek miatt csak a DÁLIA II kísérleti példánya készült el, majd a fejlesztést leállították, így az eszköz rendszeresítésére nem került sor.

A honi légvédelemnél elsőként a budapesti tűzrendszert szervezték újjá. 1977. október 1-jén (a 11. honi légvédelmi tüzérezred bázisán) megalakult az első vegyes fegyverzetű honi légvédelmi rakéta magasabbegység, a 11. honi légvédelmi tüzérdandár. A DVINA légvédelmi rakétakomplexumokat VOLHOV (SA–2) és kis hatótávolságú NYEVA (SA–3) típusúakkal váltották fel, és a dandárt VEKTOR automatizált tűzvezetési rendszerrel látták el (ezzel együtt a P–12 lokátor mellett P–15 típusút is rendszeresítettek). A dandár folyamatosan foglalta el az osztályok új álláskörleteit és az átszervezés alatt mindvégig készültségi szolgálatot látott el. A dandár megalakulása után 1980-ban már az új típusú eszközök felvonulásával (a keszthelyi 7. önálló légvédelmi tüzérezred KUB-jaival együtt) képviselte a fegyvernemet a díszszemlén.

A dandár átszervezése után következett a 104. honi légvédelmi tüzérezred átszervezése (átfegyverzése), aminek következtében parancsnoksága 1983-ban Nagytarcsáról Sárbogárdra települt, és kialakult a Dunaújváros térségét oltalmazó tűzrendszer is (a 11. honi légvédelmi tüzérdandár Budapest térségét oltalmazó tűzrendszere mellett). 1984-ben utolsóként a 105. honi légvédelmi tüzérezred (Miskolc) átfegyverzése történt meg (borsodi tűzrendszer).

A tervezett fejlesztéssel összhangban a Légvédelmi és Repülő Felügyelőség és az 1. honi légvédelmi hadsereg-parancsnokság bázisán létrehozták a Légvédelmi és Repülő Parancsnokságot (Stock János altábornagy), az 1. és 2. honi légvédelmi hadosztályok bázisán az 1. honi légvédelmi hadtestet, amely 1984. április 10-étől átvette az egész ország légterének oltalmazását.

A fejlesztésekhez köthető utolsó éleslövészet 1983-ban volt, amelynek egyik sajátossága az volt, hogy a dandárnak először kellett robotrepülőgépet (szárnyasrakétát) imitáló BELKA fantázianevű célanyagra (RM–207MV) lőni. Másik sajátossága abban állt, hogy a dandár lövészetét a csapatlégvédelmi 7. légvédelmi tüzérezred (KRUG rendszerbeállító) és 14. légvédelmi rakétaezred lövészetével együtt szervezték.

A fejlesztési időszak vége felé nagy hangsúlyt helyeztek a vezetés feltételeinek javítására és a harckészültség fokozására. Ennek érdekében Nagytarcsa térségében létrehozták a légvédelem új Központi Harcálláspontját (KH), melyet ALMAZ–2 típusú vezetési rendszerrel láttak el, és egészen 1991-ig működtettek (akkor bizonyos feladatait a hadtest harcálláspontja vette át).

Emellett az 5. hadsereg csapatlégvédelmi erőiből Győrben és Nagykanizsán kiépített tüzelőállásból (KUB, SZTRELA–1 ÉS SILKA ütegekkel) a honi légvédelemhez hasonló készültségi szolgálatot szerveztek háromhetes váltással. A szolgálatokat a helyi és a hadsereg harcálláspontok irányították, amelyeket az 1. honi légvédelmi hadtesthez utaltak. Ez a készültségi szolgálat a nemzetközi helyzet enyhülésével 1989 májusában szűnt meg.

A szárazföldi haderőnél 1987. március 1-jével kezdődtek a jelentős szervezeti változások (RUBIN feladat). Az 5. hadsereg és a 3. hadtest hadosztályai helyett az 5. hadsereg alárendeltségében három hadtestet (Tata, Kaposvár, Cegléd) hoztak létre. A 7. légvédelmi rakétaezred, az 5. és 8. légvédelmi tüzérezredek hadseregközvetlenek maradtak. A gépesített hadtestek alárendeltségébe egy-egy állandó készenlétű légvédelmi rakétaezred (14., 18. és 15. ezredek) és egy-egy hosszabb készenlétű légvédelmi tüzérezred (87., 102. és 6. ezredek), valamint egy-egy rádiótechnikai század került. Az 5. légvédelmi vezetési századból zászlóaljat szerveztek. A gépesített dandárok légvédelmét ellátó ütegek, a zászlóaljakét ellátó szakaszok fegyverzete lényegében változatlan maradt. Az egész szárazföldi haderő légvédelmi (és tábori tüzérségi) rakétakészleteinek tárolása, utánpótlása a 147. mozgó légvédelmi rakétatechnikai bázis (MRTB) feladata lett.

A fejlesztés utolsó lépéseként a 104. honi légvédelmi rakétaezred alárendeltségében – éleslövészet előtt – állt rendszerbe a VEGA típusú nagy hatótávolságú légvédelmi rakétakomplexummal felszerelt osztálycsoport (Mezőfalva). Ehhez kapcsolható még a 104. légvédelmi rakétaezred automatizált vezetési rendszerének (SZENYEZS) létrehozása, ami 1988. április 1-jén állt szolgálatba és 1991. március 1-jéig látott el készültségi szolgálatot.

A fejlesztések után 1988 áprilisában a ZENGŐ együttműködési és a GRÁNIT légvédelmi rendszergyakorlatokon a harctevékenység vezetésére a rendszerbe állított automatizált vezetési rendszereket alkalmazták a honi légvédelmi harcálláspontokon. Emellett a csapatlégvédelmi harcálláspontokon is kiemelt figyelmet szenteltek az együttműködés kérdéseinek. Ez volt a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek utolsó ilyen rendszergyakorlata. A gyakorlat részeként a keszthelyi 7. légvédelmi rakétaezred és a miskolci 105. légvédelmi rakétaezred (két osztályával) éleslövészetet hajtott végre a Szovjetunió állami lőterén, Asulukban. Bolgár, magyar és szovjet csapatok részvételével ez volt az első (és egyetlen) koalíciós lövészet a fegyvernem történetében. A bolgárok VEGA-val, a magyarok KRUG-gal és VOLHOV-val, a szovjetek az akkor legkorszerűbbnek számító SZ–300-as rendszerrel lőttek. Magát a lőfeladatot olyan intenzív zavarviszonyok között kellett teljesíteni, amely megközelítette a KRUG és a VOLHOV lehetőségeinek határát. A rövid hazai felkészülés, a lőfeladat bonyolultsága és a nem mindig kedvező külső körülmények (az Egyesített Fegyveres Erők főparancsnokának látogatása, a vezetés és együttműködés nem kellően és egyértelműen tisztázott kérdései) „eredményezték” a fegyvernem egyik leggyengébb (megfelelő) lövészeti eredményét.

1961 és 1990 között a fegyvernem rakétacsapatai az éleslövészetekre a Szovjetunió állami lőterét használták, amely Asuluk térségében helyezkedett el. Ha a drégelypalánki légvédelmi tüzér lőtér (és a nagyoroszi tábor) több mint fél évszázadon keresztül a légvédelmi tüzérség magyarországi Mekkájának számított, akkor Asuluk volt a magyar (és más szövetséges) légvédelmi rakétacsapatok „szovjetunióbeli Mekká”-ja. Asuluk egy kis település a Volga-delta térségében, a folyó torkolatánál fekvő Asztrahánytól 110 km-re északra-északnyugatra. Tőle keletre-északkeletre mintegy 60 km-re fekszik a hatalmas kiterjedésű lőtér, élén a bázissal (katonai táborral) a Kaszpi-tenger északkeleti partjához közel, az orosz-kazah határ közelében. Az első rakéta éleslövészet – a tüzelőállás egyik emlékoszlopa szerint – 1959-ben volt, a lőtér kiépítettsége egészen a 70-es évekig kezdetleges volt. Az állomány elhelyezését szolgáló bázison – ahol a lőtérparancsnokság is működött – a csapatok számára csak egy téglaépítmény volt, a közös fürdő. A lövészetre érkező magyar csapatok önellátóak voltak, tartós élelmiszereket vittek magukkal. Elhelyezésük fabarakkokban történt. Az évek során (az 1980-as évek végére) a tábor befogadóképessége nagyságrendekkel nőtt, a vízhiány viszont mindig gyakori maradt. A táborban néhány téglaépületet építettek, ahová a lövészetre érkező hivatásos állományt helyezték el.

A bázishoz legközelebb a technikai osztályok (ütegek) KAMA-nak nevezett állása volt, ahol a rakéták éleslövészetre való felkészítése történt. Távolabb, a lőtér éleslövészeti szektorának nyugati-északnyugati vonalával párhuzamosan helyezkedtek el a VOLGA nevű tüzelőállások (és a csapatlégvédelem számára kijelölhető tüzelőállások). A lövő alegységek itt tevékenykedtek, éleslövészetre innen indították a rakétákat keleti-északkeleti irányban. A rakéta éleslövészetek tavasztól őszig egyeztetett program szerint, sivatagi körülmények között folytak. A lövő alegységek általában hetente, kéthetente váltották egymást. Tevékenységüket szovjet instruktorok ellenőrizték és értékelték. Később a tüzelőállások mögött felépültek az ezred/dandár (DUNAJ/LOTOSZ) és a hadosztály/hadtest (FRONTOVIK) vezetési pontok.

1990. május 12. és 19. között a 11. honi légvédelmi rakétadandár kijelölt alegységei ezen a lőtéren hajtották végre a fegyvernem utolsó és legbonyolultabb szovjetunióbeli éleslövészetét, amikor is először lőttek RM–217 típusú (ZVEZDA) célanyagra, ami a „lopakodó” repülőgép alkalmazását utánozta. Ez volt egyben a legsikeresebb éleslövészet is, mivel mind a harcálláspont, mind az öt osztály kiváló értékelést kapott.

A több mint egy évtizede tartó feszített ütemű fejlesztés a 60-as évek elejéhez hasonló, ugrásszerű minőségi javulást jelentett a magyar légvédelemben. Az automatizált vezetési rendszerekkel és hatékony légvédelmi rakétakomplexumokkal, felderítő eszközökkel létrehozott légvédelmi rendszer kiállta az idők próbáját. Hiányzott azonban az ország légvédelméből az időközben több országban rendszeresített több célcsatornás, mobil (önjáró) nagy hatékonyságú légvédelmi rakétarendszer. Ezt a fejlesztést azonban a gazdaság állapota már nem tette lehetővé. Ezzel együtt az évtized végére nyilvánvalóvá vált, hogy a megváltozott nemzetközi helyzetben a kisebb és mozgékonyabb légvédelem irányába kell elmozdulni.